Gondolatok Mindenszentek után!
Gyakran megyek ki a téti katolikus temetőbe, ahol a szeretteim végső álmukat alusszák. Az út mellet, ahol végigmegyek, minden fejfát ismerek, és tudom is, ki nyugszik ott. De ha időm, és kedvem úgy tartja, körbesétálok, megnézem a régi sírokat. Vajon kik voltak ezek az emberek, akik itt nyugszanak? A felirat szerint több mint százéves sírok is vannak itt. Nézem a díszes gránit, illetve márvány síremlékeket, melyeket a Polgármesteri Hivatal rendben tart, de hiányzik róluk a virág, a koszorú, a mécses. Elfelejtődtek! Ha van is leszármazott, ö már nem tudja ki is volt az ük, illetve a dédszülő, és hol nyugszik.
Valószínű életükben, jómódban élö emberek végső nyughelye felett magasodnak ezek a díszes kövek, mert a szegény embernek akkor is csak fakereszt jutott, ami idővel elkorhadt és eltűnt, és vele feledésbe merült az ember is. Mint ahogy feledésbe merült a díszes sir lakója is. A nevek, a feliratok nekem semmit sem mondanak, nem tudom kik voltak ők. Lehet, hogy módos emberek voltak, de nem alkottak olyan maradandót, ami „hallhatatlanná” tenné a nevüket, hogy az utókor számára is ismert legyen. Aki a síremléket állítatta talán arra gondolt így örökké emlékezni fognak a szeretett hozzátartozóra, hirdetve annak gazdagságát, nagyságát. Tévedett, az idő, a feledés mindent elhomályosít. Nézem a síremléket, és egy latin mondás jut eszembe: Sic transit gloria mundi. Vagyis „így múlik el a világ dicsősége”
