Anyám emléke Néhai édesanyám mondása volt „az embert néha elfogja a keserűség” Ezt olyankor mondta, mikor valami nem úgy sikerült, mint ahogy szerette volna! Igazán akkor volt keserű, és letört, mikor a dolgok valami külső, rajta kívül álló okból nem jöttek össze! Nyugodt, és szelíd volt, nem csapkodott nem káromkodott, mivel nem tehetett mást, belenyugvással vette tudomásul megint más döntött a sorsunk felett, és megint nem a mi hasznunkra! Próbálta palástolni, de mi gyerekek azért láttuk az arcán a tehetetlen dühöt, már megint más irányítja az életünk, és más miatt szenvedünk! Sok idő telt el az óta, sajnos a világ, és benne a mi helyzetünk nem sokat változott. Fiatal korunkban, bár szabadnak éreztük magunkat, de álltak a korlátok, a tilalomfák, amit nem lehetett átlépni. Epekedve tekintgettünk nyugat felé, mert ugye a „szomszéd rétje mindig zöldebb”, és irigyeltük az ottani jó életet. Megkaptuk! Jött a rendszerváltás, és vele a hurrá hangulat, na, itt a Kánaán! Mire észbe kaptunk volt ország, nincs ország! Eladták! Volt munka volt biztonság, eltűnt mindkettő! Ígérték jobb lesz, csak ki kell várni, vártunk, egyre fogyó türelemmel, de vártunk, mert nem volt más választásunk! Mit kellett látni közben az országot irányítani hivatott élenjárónak más dolga sem volt, mint a hatalom megszerzése, illetve a már meg lévő hatalom „bebetonozása”! Én azt gondoltattam a rendszerváltáskor, hogy nálunk is úgy lesz, mint nyugaton, hogy nem számít, ki ül a bakon a kocsi akkor is egy irányba fog haladni! Sajnos nálunk csak hatalmi helyzetben mondják meg a „tutit”, de akkor homlokegyenest mást, mint az előzőek, nem számít jó–e csak más legyen! Most jön ide édesanyám mondása, a mostani és jövőbeli helyzetünket látva bizony elfogja az embert a keserűség!