In Memoriam Az ember életében vannak örömteli vidám napok, amikor úgy érzi övé a világ, és a nap is az ő tiszteletére kelt fel. Egy ilyen nap, amikor megszületik a várva várt utód. 75. okt. 21. hajnali négy óra. Már két órája toporgok a szülészet folyosóján, mikor végre kijön a szülésznő (falubeli, a barátom húga)-Ferikém fiad született! Képzeljék el az örömöt, az első gyermekünk lány, és másodikra nagyon fiút szerettünk volna. Teljesült a kívánság, ami végtelenül boldoggá tett bennünket. Akkor még álmodni se mertük, hogy ez a boldog nap hogyan válik szomorúságunk-boldogtalanságunk napjává. Sajnos bekövetkezett nálunk, ami ellent mond a világ rendjének. A világ rendje, az hogy a gyermek temesse el a szüleit, és nem fordítva. Huszonhat évesen súlyos betegen hagyott itt bennünket a fiunk. Folyamatos szomorúság lett az életünk. Vannak napok, mikor különösen felerősödik a fájdalom: május 19. a halál évfordulója, október 21. születésnap, Mindenszentek, Karácsony. Ezeken a napokon összegyűlik a család és közösen kimegyünk Ferikéhez, érezni azt, ha el is ment, itt van velünk addig, míg nem követjük, és odaát nem találkozunk. Nagyon sokat írhatnék, milyen ember volt a fiunk; Szülőszerető és tisztelő, nagyon jó testvér. A barátainak igaz barát. Akit mindenki szeretett. Munkahelyén az elöljárói megbecsülték, a beosztottai tisztelték. A baráti társaságnak ő volt a központja, ő szervezte a nyári balatoni nyaralásokat, volt mikor tizenöt fős csapattal mentek nyaralni. Élvezte az életet, szeretett jókat enni, inni, sportolni. Bízott az utolsó pillanatig, hogy vele semmi rossz nem történhet, pedig tudta, hogy el kell mennie. Hosszú lenne felsorolni hány szerencsétlen véletlen (orvosi hiba?) okozta, azt hogy a fiunk itt hagyott bennünket, itt hagyva a családnak az örök fájdalmas emlékezést.