Gondolatok Reggeli Közben! Reggelizés közben, ahogy a kis katonákat készítettem, egy falat kenyér leesett a földre, automatikusan utána nyúltam, felvettem, lefújtam, és bekaptam! Tudom, nevetségesen hangzik, de édesanyám mondása jut ilyenkor eszembe: Ö mondta, ha leejtesz egy falat kenyeret, az azt jelenti, hogy valahol valaki nagyon éhes, és minden vágya egy falat kenyér. Akkor még nem igazán fogtam fel anyám bölcsességét, de megtanított arra, hogy a kenyeret, ételt meg kell becsülni! Az ötvenes években gyerekeskedtünk, és bár nem éheztünk, mert a szüleink előteremtették a mindennapit, de nem is bővelkedtünk a földi javakban, mert hát akkor olyan világ volt! Az iskolába tízóraira nem szalámis zsemle volt, arról álmodni sem mertünk, hanem zsíros deszka (passzított kenyér, vagy ha úgy jobban teszik paraszt szendvics). Nálam az ételnek mindig megvolt a becsülete, és ezt próbáltam átadni a gyerekeimnek is, sajnos nem sok sikerrel, mert nekik már módjukba állt válogatni! Ha a fiam azzal jött haza az iskolából, hogy mi tízóraira miét viszünk mindig parizeres zsömlét, mikor téliszalámisat szeretnék, akkor a feleségem megvette a téliszalámit, és azt vitte a gyerek! Mikor a kamrában ott lógtak a sonkák és a gyerekeim kifaragták a közepét, ott hagyva a zsírosat, nekem jutott a feladat, hogy elfogyasszam a maradékot, de elfogyasztottam, mert az ételt meg kell becsülni, és nem kidobni! Édesanyám mondására gondolva nagyon sok ember kezéből ki kellene esni a falat kenyérnek, mert a földön, sőt hazánkban is nagyon sok az éhező ember, aki örülne annak a kenyérnek, amit más egy elegáns mozdulattal a kukába dob. Sajnos azok beszélnek társadalmi szolidaritásról akinél, mit mondani szokták, „tele a pince és a padlás” és csak a szavak szintjén vállalnak sorsközösséget az éhezőkkel!