Hová tartunk? Egy néprajzkutató előadását hallgatva fogalmazódott meg bennem a kérdés „hova tartunk?” Az előadás témája a mai „fogyasztói” társadalomból visszafordítani az embereket az önellátásra épülő gazdálkodás felé. Az előadás lényege az volt, hogy mindent próbáljunk magunk előállítani, és a termelt felesleget eladni, esetleg elcserélni. Olyan szépen hangzott, és olyan szuggesztíven adta elő a mondandóját hogy szinte igazat adtam neki, csak később indult el a gondolat! Hogy is van ez? Jöttek vissza a gyerekkori képek, a mai szemmel nézve, a vidék lakosságának a nagy része milyen szegénységben élt! A legtöbbjének nem volt mása csak a dolgos két keze, és a munkaerejét próbálta eladni, hogy a saját, illetve családja megélhetését biztosítani tudja. Nehéz sors várt arra a családra, ahol valamilyen okból nem tudták megkeresni az egész évre való gabonát, ahol nem tudtak tartatni pár baromfi esetleg egy megölőt! Természetes nem volt mindenki szegény a faluban, de a módos kis, és nagygazdák sem bővelkedtek a földi javakban, mert a termelt javakat a vagyonuk gyarapítására próbálták fordítani! Igény szint nagyon alacsony volt szegénynél, gazdagnál egyaránt: egy rendünneplő ruha, egy rend munkaruha egy pár cipő, és a napi kenyér! A rezsi a petróleum az ecet, és a só! Se villany, se vezetékes víz, se autó se telefon sem internetnet, vagy esetleg egy szerény nyaralás, és még ki tudja mennyi, a mai korban igényelt luxus! Ma a termőföldek nagyrész pár ember kezében összpontosul, akiknek az érdeke merőben más, mint a nagytöbbségé! Igaz hogy van olyan kormányprogram, hogy pár hold földet kiosztanak, és termeld meg a szükségleteidet, de vajon hány holdat kellene osztani, hogy abból a mai kornak megfelelő életszintvonalat lehetne biztosítani! A termőterületek koncentrációja, a nagyfokú gépesítés sok embernek elvette a kenyerét, akiket a pangó ipar nem képes felszívni! És akkor újra a kérdés: Hova tartunk?