Az elsö élmény
Az interneten készítettem egy klubot: Balatonimádok Clubja néven (sajnos így helyesírási hibával). Miért? Imádom a Balatont, és ez mikor kezdődött? A hatvanas évek elején új iskolaigazgató került Tétre Horváth Ferenc személyében, neki volt az elképzelése, hogy meg kell oldani a téti gyerekek nyaraltatását, és az iskola égisze alatt a falu építsen egy balatoni nyaralót, üdülöt. Valahogy akkor másként működtek ezek a dolgok, a falu teljes mellszélességgel az ügy mellé állt, támogatva az igazgató úr elképzelését. Mindenki segített, amivel tudott pénzel, anyaggal, munkával. Épületbontásból a téglát, gerendát szereztek és kezdődhetett az építkezés. Miért Gyenesdiást választották színhelynek, nem tudom, valószínű az olcsó telekár miatt. Mikor az épület alsó szintje tető alá került, és már lehetet hol aludni, hétvégekre levitték segíteni a nyolcadik osztály erősebb fiú tanulóit.(akkor még nem villogtak a jogvédők a gyermekmunka ellen, vagy nem is voltak jogvédők?) Szívesen mentünk dolgozni, kavicsot hordani, betont keverni." Jó buli volt!" Estefelé, munka végeztével az öregek egy kis balatoni bor után néztek, mi gyerekek pedig le a partra. Amikor először megláttam a nagy vizet, és rá csodálkoztam, éreztem valami megütött. Akkor még nem tudtam, csak később jöttem rá ez bizony szerelem volt az első látásra, ami az óta is tart. Ennyit bevezetőként, amit folytatni szeretnék a Balatoni élményeimmel!
Az Elsö Nyaralás
1965. Végeztem az Ipari tanuló Iskola első osztályával, és kezdődött a nyári szünet. A Téti Iskola Igazgatóját kértük meg: szeretnénk páran „idősebbek” lemenni az iskola Gyenesdiási nyaralójába. Megkaptuk az engedélyt, és a csoportbeosztást. A családból még senki nem volt nyaralni, sőt az apámon kívül (ö lejárt dolgozni az üdülő építkezéshez) még senki nem látta a Balatont. Izgatottan készültem életem első nyaralására. Anyám mondogatta, ne menj fiam, mert még valami bajod esik, de a szemén látszott, örül neki, hogy nyaralni megyek. Megérkeztünk Gyenesre az üdülőbe, rövid lepakolás, azután elő a „fecskét”(ez egy kétoldalt kötős fürdőnadrág volt) és gyerünk ki a strandra. Igazgató úr, és a kísérő tanárok kérése az volt, hogy vigyázzunk a kicsikre, és tartsuk be a házirendet. A kicsik (6-7 osztályosok) természetes egész nap rajtunk lógtak, a mi társaságunk tette őket bátorrá, bizva bennünk, hogy majd mi megvédjük őket, ha baj van (erősebb az ellenfél). Cserébe segítettek kijátszani a házirendet. Este 10-kor volt takarodó, de nekünk nem ízlett a korai lefekvés, ezért a folyosó végén, lévő ablakon kiléptünk, és a kicsik becsukták utánunk, amikor visszaértünk, beengedtek bennünket. A standon hatalmas lánycsapat vonta magára a figyelmünket, kiderült Lengyelek voltak, és tőlünk nem messze lévő Vasas Gyermeküdülőbe laktak. Megindult az ismerkedés, kézzel-lábbal, de azért nagyon jól megértettük egymást. Az esti kiruccanásaink is miattuk voltak, az üdülőjükbe minden este szolt a zene, a lányok pedig jobb híján egymással táncoltak a teraszon. A kapuba állt szigorú portás (valódi cerberus) a lányok ki, mi meg be nem mehettünk. Így aztán csak a kerítésen keresztül ácsingóztunk, és megpróbáltunk beszökni, de hamar észrevették, és újra az utcáról vágyakoztunk befelé. Összebarátkoztunk a standon dolgozó mentős fiúval, aki szívesen kölcsön adta a mentőcsónakot,(addig sem kellett dolgoznia) megcsónakáztatni a kiválasztott lányt. Akkor már királyok voltunk, minden lány velünk akart csónakázni. Kiválasztottam egy csinos kislányt, aki nagyon megtetszett, és vele töltöttem a strandon azt a pár napot, Marisának hívták és Varsói volt, címet cseréltünk, egy ideig még leveleztünk, és vége lett. Azóta több mint negyven év telt el, és a címe még itt motoszkál az emlékezetembe.
Ez volt az elsö balatoni élményem!
A Folytatás
1966 nyara: A barátaimmal úgy döntöttünk, idén nem vesszük igénybe az iskolaüdülőt,(nem is szívesen engedtek volna már bennünket a kicsik közé) hanem magánháznál keresünk szállást Gyenesdiáson. Sürgős dolgom miatt két nappal a barátaim után érkeztem, és akkor derült ki, hogy nem találtak olyan szállást ahol mind az ötünket fogadni tudták volna. Így én agy külön házhoz kerültem, ráadásul a falu túlsó végébe. Előnye pedig az volt, hogy az én szállásom volt strand közelbe. Házigazdáim, egy idős házaspár: Erzsi néni és Laci bácsi voltak. A lakbér húsz, azaz húsz forint/ nap. Anyám mondta az indulás előtt: mehetsz fiam, de pénzt adni nem tudok. Így azután egyhavi ösztöndíjammal: száznyolcvan forinttal érkeztem Gyenesdiásra. Szerencsém volt, mert a házigazda megkért, ha segítek a ház körül (egy szennyvíz aknát kellett kiásni) akkor nem kell fizetnem a szállásért. Ez volt az első jó hír a második, hogy a barátaim, akik szintén elég gyengén voltak eleresztve anyagilag, már munka után néztek, és megegyeztek a hegyen egy szőlősgazdával: minden másnap megyünk kapálni. A napszám 120 Ft. Plusz egy liter bor. Étkezési lehetőségként a faluban működött egy kifőzde, ahol tizenhat forint volt az ebéd, és tizennégyért a vacsora. Egy napi keresetből két napig nyaraltunk, mert az is nyaralás volt, hogy mikor délután öt órakor kiesett a kapa a kezünkből, akkor irány a strand, estig! Közben akadt más munka is. A tisztelendő úrnak egy pajtát kellett lebontani, egy nap alatt végeztünk, és kérés nélkül kaptunk egy ezrest. Pár napra lejöttek Pestről Laci bácsi testvére, a felesége, és három lányuk. A középső lány (egyidősek lehettünk) elkezdett rám hajtani, de nekem volt barátnőm –egy helybeli lány –akivel még előző évben ismerkedtünk meg. Az egyik barátomnak nagyon megtetszett a lány és szeretett volna föltakarni hozzá, de a lány csak cukkolta. Este bánatában nekiállt (neki ült) az összegyűlt borkészletünknek, - naponta csak az ebédhez ittunk meg öten egy litert, a többi pedig összegyűlt
- és totálra itta magát. Másnap csónakot bérelt, hogy megcsónakáztassa a lányt, de az nem ment el vele, bánatában eltörte az evezőt, aminek az ára százkilencven forint volt. Valaki azt tanácsolta menjünk be este Keszthelyre, hátha találunk a kikötött csónakokba ottfelejtett evezőt Egész éjszakai járkálás után úgy döntöttünk, jobb az igaz út (nem találtunk evezőt) és kifizetjük a kárt. Szerencsénk volt, másnap a strandon valaki ajánlott száz forintér evezőt. Így maradt meg a becsület. Eltelt a három hét, és jönni kellett haza. Az utolsó este meghívtuk a strandon megismert barátainkat (barátnőinket) egy búcsúpohárra (volt vagy harminc liter borunk), és így utólag visszagondolva, bizony berúgtunk minden. Hazafelé a vasút államásón néztem meg a bukszám: kettőszázhúsz forint volt benne. Ez egy olcsó háromhét volt!
